Oldalszám: 214
Kiadás éve: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző
Nehéz lesz összefüggő mondatokat írni a Szívritmuszavar 2. részéről. Azt hiszem, nem kertelek, ha most rögtön közlöm, imádtam az egészet! Az első fejezettől kezdve beszippantott és nem hagyott nyugodni.
Ami köztünk van, soha nem múlik el.
Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end… Vagy mégis? Hanna
hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt
fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy
ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért
képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba.
Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől,
újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a
tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik,
súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent
mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a
tengert sejtette.
Utóirat: visszatérek Csöngére.
Hangsúlyoznám, hogy nem vagyok az a sírós típus olvasásnál. Elérzékenyülni rengetegszer szoktam, de sírni csak nagyon ritkán. Mégis, amikor a könyv utolsó lapjait olvastam, azt vettem észre, hogy szipogok és hatalmas, kövér könnycseppek gurulnak ki a szememből. Nem túlzok, ott ültem a nappaliban anyukámmal, ő filmet nézett, én olvastam, és próbáltam valahogy eltakarni az arcomat, hogy ne lássa a szememben összegyűlő könnyeket. Utána a fürdőszobába menekültem, és végre kibőghettem magam. Felhívtam a papámat, aki szintén olvasta az első részt, és ódákat zengtem neki a Hanna örök-ről. Olyannyira, hogy nemrég volt itt nálunk, és kérte kölcsön. :)
Nagyon a szívemhez nőtt Zakály Viktória stílusa. Ért ahhoz, hogyan kell az érzéseket közvetíteni az olvasók felé. Nem volt egy olyan oldal, ahol nem facsarodott volna el a szívem, ahol nem sóhajtottam fel. Engem az egész, úgy ahogy van, a karjaiba zárt, ringatott, és azt kívántam, bárcsak boldogan bontakoznék ki az ölelő karokból. A szorítás időnként lazult, néha pedig felforrósodott, mint a tűz.
Furcsa, hogy igazából nem vagyok érett a könyvhöz. Tizenhat éves kortól ajánlják, hiszen az idősebbek jobban megérthetik ennek a keserédes, örvénylő szerelemnek a történetét, én viszont minden porcikámmal éreztem azt, amit Hanna. Nemsokára betöltöm a tizennégyet, és bátran közlöm, a Szívritmuszavart és a második részét minden embernek el kell olvasnia, aki elmúlt már tizenhárom. Főleg azoknak, akik voltak már szerelmesek és estek már hibába amiatt, hogy szerelmesek. Remek dolog, hogyha rátalálsz valahol olyan érzelmekre, amelyek a sajátodét kölcsönzik vissza.
Van egypár kedvenc könyvem, amiket a szürke napokon a kezembe kapok és újraolvasom őket. Ezt néhányan, akik soha nem olvasnak újra könyveket, nem értik meg, hiszen minek elolvasni még egyszer, ha már megtetted? Nos, azért mert az ominózus regény az olvasóból olyan érzéseket váltott ki, hogy azt az érzést újra meg újra átakarja élni. Arra vágyik, hogy ugyanazt a hatást érje el nála a könyv. Vannak ilyen regényeim, és azokat több, mint ötször elolvastam, de jelenleg úgy gondolom, bármennyire is imádom, bármennyire is sokszor fogom még újraolvasni őket, egyik se gyakorolt rám ekkora hatást, mint a Hanna örök. Egyszerre kacagtam és sírtam, izgultam rajtuk, a befejezés után magamhoz öleltem őket, de ennyire még nem sajdult bele a szívem egyikbe se, mint most a Hanna örök-be.
Történet: Az első mondattól az utolsóig gyönyörű!
Fogalmazás: Ugyanaz, mint a "Történet"-nél.
Borító: Ugyanaz, mint a "Fogalmazás"-nál.
Kedvenc karakter: Mindenki.
Ami megragadott: Minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése