Kathleen Demarco - Áfonyakirálynő

Kathleen Demarco - Áfonyakirálynő

Oldalszám: 302

Kiadás éve: 2004
Kiadó: Ulpius-ház

Diana Moore, a harminc-egynéhány éves New York-i dolgozó lány éppen bosszantó munkáján meg azon a pletykán rágódik, hogy a volt barátjának gyönyörű, új barátnője van, amikor megtörténik az elképzelhetetlen, és egy baleset fenekestől felforgatja az életét. Jó szándékú barátai elől menekülve, Diana elhagyja a várost, és a kicsinyke Pine Barrensben, New Jersey állam egyik legeldugottabb végében köt ki. Ott aztán, távol a várostól, Diana egyszeriben szabadnak érzi magát – nyugodtan, felszabadultan megvizsgálhatja, és újjáépítheti életét, és elindulhat a változás, az önmegvalósítás útján, egy olyan helyen, ahol senki sem ismeri. Az Áfonyakirálynő keserédes, megindító és szellemes regény a gyógyulásról, a titkok veszélyeiről és a barátságról. Egy könyv mindazoknak, akik egy igazi, a lélek mélyére hatoló nyári olvasmányt keresnek.

Ezt a történetet azoknak ajánlom, akik valami egyszerű, rövidke, aranyos könyvre vágynak, olyanoknak viszont semmiképpen se, akik valami izgalmasra és pörgősre! Szerencsére én az előző kategóriában tengődtem, mégis akadt nem egy kivetnivalóm a regénnyel.

A fülszöveg mindent elárul, a szingli Dianának meghalnak a szülei és a bátyja abban a tipikusan tragikus autóbalesetben, melyet egy részeg sofőr okozott. Miután Diana nem képes feldolgozni szerettei halálát, elszökik New Yorkból New Jerseybe, ahol véletlenül elüt egy idős hölgyet. Megismerkedik néhány új emberrel, azonban nem árulja el nekik, mi történt a családjával. Mivel senki sem tudja a legfontosabbat Diana múltjáról, a lány lelkében elfogadás és gyógyulás indul útnak a történtek iránt.

És mindez két nap alatt! Nem viccelek, a csajszi ott van, beszélget a többiekkel, stb. Mosolyogva olvasom, és csak később döbbenek rá, hogy mindössze két nyavalyás napot töltött az idegen, ám barátságos környezetben, aztán hipp-hopp sikerült túllépnie az iszonyatos gyászon. Erről szól a regény. Muszáj belekötnöm az egyébként érdekes, szép sztoriba; ilyesmi nem létezik! Új emberek meg barátok ide vagy oda, ha eddig se sikerült kilábalnia a gyászból, miért sikerülne hirtelen két nap alatt? Semmi logikus magyarázat nincs erre.

A szereplők… jaj! Megint egy történet, ahol a főszereplő idegesítő, nyafogós, szörnyen érzékeny libus, a mellékkarakterek pedig jók lennének, ha az írónő több lehetőséget és kibontakozást adott volna nekik. Egyedül Rosie, Luisának a nagymamája volt szimpatikus, aki viszont remekül meg lett alkotva, bár egy szerethető, tapasztalt és bölcs nagymamakaraktert nem lehet elcseszni, hiszen nem sok vizet zavar, de ha megszólal, okos és érzelmes dolgokat mond. Ettől függetlenül ő lett a kedvenc karakterem. Diana új ismerősei közül Luisát ruházta fel az írónő jelentősebb ügyekkel, mégsem bírtam megkedvelni. Pedig esküszöm, hatalmas erőfeszítéseket tettem ennek érdekében, de nem ment. Egyetlen rész volt, amikor elégedetten biccentettem: mikor durván leordította Diana fejét. Teljesen igaza volt!

Diana Moore pedig szerintem nem normális, vagy legalábbis valamiféle természetfeletti lény. Kezdjük ott, hogy három év után még mindig az ex pasija után siránkozik, akit csak Szörnyeteg becenéven emleget. Ezt például teljesen felesleges volt beleszőni a történetbe, ugyanis a Szörnyeteget Diana csak emlegeti, szerepelni viszont egyáltalán nem szerepel. Ha megjelent volna, hogy mondjuk egy finom kis botrányt kavarjon, úgy érdekes lenne a karaktere, de így! Nem is ismerjük meg, Diana sokszor sóhajtozik miatta, és ennyi. Ja, ami pedig még irritálóbb: három éve, hogy szakítottak, basszus, HÁROM rohadt éve! Minek ennyit nyávogni évek elteltével is?

Szóval Diana okos, furcsa nő, aki nem tudja túltenni magát a dolgokon. Oké! 

A történet hosszabb részekre van szedve, melyekben kisebb fejezetek lapulnak. Találtam egy elég nagy szerkesztési hibát, a hatos rész után kimarad a hetes, és a nyolcas következik. Ez két okból is zavart, mert ha észreveszi az ember, nem lehet elvonatkoztatni tőle, másodszor meg a hét a tizenhét mellett a szerencseszámom, ezért nem jó jel, ha valahonnan hiányzik, ahová márpedig kellene. :D

DE! Vannak pozitívumok! A történet és a párbeszédek máskülönben nem unalmasak, és ami a legjobb volt az egészben, azok a leírások! Sok érzelem- és tájleírással toldotta meg az írónő, gyönyörű fogalmazással, valamint gazdag szókinccsel. Számomra nagyon fontos a fogalmazási stílus, és itt megkapó, egyedi volt!

A vége tulajdonképpen egy új kezdetet tár elénk, csak sajnos nem hallottam a folytatásról, vagy ha van is, nem hinném, hogy lefordították magyarra. 

Történet: Klassz volt, bár a két nappal kapcsolatos dolog szúrja a szememet, más gond nincs vele.

Fogalmazás: Különleges és szép!

Borító: Nem lett rossz, kifejezetten kellemes, de ez itt jobban tükrözi a hangulatot.

Kedvenc karakter: Rosie

Ami megragadott: A leírások! Valamint a vége nagyon megható, egészen elérzékenyültem rajta, ezért is sajnálom, hogy nincs folytatás.