Daphne Du Maurier: Rebecca - A Manderley-ház asszonya

Daphne Du Maurier: Rebecca – A Manderley-ház asszonya

Oldalszám: 546

Megjelenés éve: 1938

Várnom kellett pár napot a kritika megírásával. A könyv megszerzésének kisebb sztorija van, amit most már szeretek, hiszen így végre eljutott hozzám. Nálam az egész Rebecca mizéria azt hiszem 2013 telén kezdődött, amikor egy borongós, fagyos napon megnéztem a musicalt, és onnantól nem volt megállás. Kellett nekem a könyv, és az csak rátett még egy lapáttal, hogy a Gyémántfiú befejező részében a Rebecca idézetei szerepeltek. Szóltam Anyának, hogy szeretném ezt a könyvet, mire ő közölte, hogy megvan, de akárhol kerestük, sehol sem találtuk. A mai napig rejtély, merre kallódott el, ugyanis Anya megvette nekem az antikváriumban. Ezúton is köszönet érte, hiszen amikor megláttam, örömömben ugrándozni kezdtem. (: De ha mégis rábukkannánk valahol a családban, komolyan mondom, a fejemet is a falba verem, hogy pont most került elő!

Ezelőtt egyetlen olyan könyvet olvastam, amelyben nem derült ki a főhősnő neve, és emlékszem, roppant mód idegesített. Árgus szemmel lestem a betűket, hátha, de csak a vezetéknevét tudtuk, a keresztnevét nem, úgyhogy nemes egyszerűséggel elneveztem Feliciának. Ne kérdezze senki, hogy jött az ötlet, de nagyon megszerettem a nevet és végül a könyvet is!

Itt nem árulnak el se kereszt-, se vezetéknevet, viszont nem is akartam tudni. A musicalben a főhősnőt Énnek hívják, mert ő a történet alfája és omegája, vele kezdődik, aztán vele fejeződik be. A könyvben is minden az ő szemszögén keresztül pereg le, ami megkönnyítette az olvasást. Miért nem akartam tudni a nevét? Szerintem a regénynek van egy olyan különleges varázsa, amit másnál nem igazán éreztem: olyan, mintha én mesélném, mintha rólam szólna. Nem vagyok biztos benne, de úgy gondolom, az írónő elérni kívánta azt a hatást, hogy az olvasó érezze; mintha megtörténne vele, és ezáltal én vagyok ott Manderleyben. (Hogy ne legyenek zavaró tényezők a kritikámban, a főhősnőt Énnek fogom szólítani, nagy kezdőbetűvel leírva!)

A fülszöveget nem ajánlom senkinek, mert bár szépen van megfogalmazva, és átadja a könyv hangulatát, annyira spoileres, hogy az már fáj. Az alaptörténet: egy fiatal lány, aki társalkodónőként dolgozik, Monte-Carlóban köt ki, ahol megismerkedik Lord Maxim de Winterrel. Hamarosan összeházasodnak, és Én új otthona Manderley lesz. Bár az ottani környezet gyönyörű, és mindenki dicséri, Én nem érzi jól magát. Manderleynek a legapróbb szegletei is csak egy nevet suttognak: Rebecca de Winter.

Mi pedig kutakodhatunk Rebecca, Maxim első felesége után, azonban az, hogy mindenhol ott van, csupán egy csalóka illúzió, ugyanis meghalt. Mégis mindenki őt emlegeti. A szomszédok, a cselédek, a kutyák, a bútorok… és Mrs. Danvers, aki már kiskorától fogva mellette állt. 

Szúrta a szememet, hogy Rebecca, mindig csak Rebecca. Akárki téved Manderleybe, nem bírja ki, hogy ne szóljon róla pár mondatot. Mrs. Danvers, a házvezetőnő folyamatosan az ő nevét szajkózza, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel szegényt Ént. Furcsa, hogy ennyien imádták Rebeccát, és ez a megszállott rajongás még a halála után sem szűnt meg. Állítólag az a nő elbűvölte az embereket; gyönyörű volt, intelligens, szellemes, kedves, szórakoztató… és a többi remek tulajdonság. Kár, hogy ilyen ember nem létezik, és itt is csak egy óriási látszatnak lehetünk tanúi.

Sajnáltam Ént, de egy pillanatig se tudtam gyűlölni Rebeccát. Annak ellenére sem, amit a későbbiekben megtudtunk. Ha ő nem bolygatná fel folyamatosan a szereplők nyugalmát, sok érdekes nem történhetne. Miatta nehezedik ránk a nyomasztó légkör, a kísértetiesen komor hangulat. Ő az egésznek a jelentősége, mozgatórugója. Szerintem a történetben nem a romantikán van a hangsúly, hiába mutatja ezt a borító. Inkább krimi, de abba a mederbe csak később terelődik a sztori, szóval úgy gondolom, új műfaj született Rebecca névvel. :D

A szereplőket szerettem minden pozitív, negatív tulajdonságukkal együtt. ’Én’ karaktere egy naiv, félénk, esetlen figura. Lehet, hogy másokat irritálna az ügyetlensége, de én kedveltem az összes hibájával. Aranyos, okos lány volt.

Mrs. Danverst imádtam! :D Nem értem, miért viszonyulok így a negatív szereplőkhöz. Bujkáltunk előle Énnel, de titokban vártam, hogy megjelenjen az egyik sarokban, mert akkor újabb izgalmak érnek.

Jack Favell barátunkon, Rebecca unokabátyján rengeteget röhögtem. Nem fejthetem ki, miért, ugyanis spoiler lenne. Ő egy badguy, egy zsarnok, aki nem sokat lát az élet naposabb oldaláról, mégis lehet szeretni.

Akit direkt a végére hagytam, ő Maxim de Winter, főhősnőnk imádott férje. Először majd’ elolvadtam tőle, pedig nem csípem az úriembereket. Később zavart a titkolózása és a zárkózottsága, hiába tudtam, miért ilyen visszahúzódó. A végére ismét nagyon megszerettem. 

A könyv két érdekes témát is boncolgat, az első a szellemek/kísértetek. A történet nem tartalmaz fantasy elemeket, itt inkább az emberek megszállottságáról van szó Rebecca iránt. Mivel mindenki őt hiányolja, Rebecca integet nekünk az emberek gondolatain, a bútorok nyikorgásán, a kutyák csaholásán, a virágok illatozásán, a tenger hullámzásán és Mrs. Danvers sápadt arcán át. Ebből pedig az következik, hogy kísért minket.

A második témát biztosan csak az én agyam vette észre… Azt latolgattam, Rebecca és Jack Favell miért olyanok, amilyenek? Favell miért tipikus rosszfiú, Rebecca pedig miért angyalian kétszínű? A közhelyek szerint senki se születik gonosznak, valami oka van annak, hogy az lett, itt azonban úgy tűnik, még sincsen. Ők ketten gyerekkorukban is ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeztek, és felnőttkorukra a tulajdonságaik fokozódtak. Furcsa, én eddig nem foglalkoztam eme dolognak az „vele született tulajdonság” témájával, csak a „nem tehet róla, oka van, hogy ilyen” oldallal.

A végét kifejezetten üdítő volt olvasni (erősen cinikus hangnem), az Elfújta a szél után pont egy efféle befejezetlen befejezésre vártam… A könyv szerencséjére és a családom örömére, késő éjjel végeztem vele, így nem válthatott ki belőlem teátrális reakciókat, de egy esetleges újraolvasásnál talán lesz rá esély. A hosszú kritika után kijelenthetem, hogy ismét egy fantasztikus klasszikust olvastam, ami a kedvencem lett. (Persze csak az Elfújta a szél után! ;))

Történet: Misztikus, borzongató hangulatú, imádnivaló!

Fogalmazás: Néha zavart, hogy a mondatokat folyton vesszővel válasszák el, miközben jobb lett volna pontot rakni, de más kivetnivalóm nincs vele!

Borító: Nem rossz, számomra nem ezen volt a hangsúly. Viszont ne tévesszen meg, hogy romantikus benyomást kölcsönöz a történetnek!

Kedvenc karakter: Mindenki, de főleg Rebecca. xD

Ami megragadott: Az egész.

A könyv elérhető az Antikvárium oldalán - Katt!