Oldalszám: 366
Kiadás éve: 2011
Kiadó: Athenaeum
Fordította: Kocsis Anikó
Miután elolvastam az első Jodi Picoult könyvemet, a Törékenyt,
lázasan érdeklődtem a további regényei iránt. Nagyon sokat befaltam
azóta, most pedig jött az Elrabolt az apám, amire a legkíváncsibb
voltam. Talán a címe miatt, noha bele se pillantottam a fülszövegbe.
Teljesen mást képzeltem el, amikor belelendültem a történetbe: erőszakos
apát, szörnyű körülmények közt nevelkedő kislányt. Ehelyett kaptam egy
olyan apát, akiről bármelyik más szülő példát vehetne, mellette pedig
egy határozott, kedélyes, felnőtt lányt, aki már anyuka. Nem erre
számítottam. Nem mintha csalódott lennék, hiszen tetszett. Csak hát…
Hasonlított az előzőekre abban, hogy titkokkal övezett,
kiszámíthatatlan bűncselekménynek minősülő tett a lényeg. Mégis merőben
különbözött. Nem is tudom, mire helyezte jobban a hangsúlyt az írónő? A
gyerek-szülő kapcsolatok szemléltetésére? A szerelmi háromszögre? A
börtön hangulatára? Felelek a saját kérdésemre: a szereplők érzelmeire.
Igen, itt leginkább a szereplők gondolkodása érintett meg, hogy miként
dolgozza fel Delia azt, hogy rajongva szeretett édesapja elrabolta, és
huszonnyolc éven át hazudott neki? Hogyan éli meg Andrew, hogy ki kell
bújnia a szerepéből, és visszatáncolni oda, ahol egykor kezdte? Mit
reagál Elise, Delia édesanyja, hogy majdnem három évtized után újra
látja a lányát? Mit érez Eric, Delia vőlegénye, aki Andrew ügyvédje
lesz, és mit érez Fitz, Delia és Eric gyerekkori barátja, aki szintúgy
szerelmes Deliába?
Ahogyan Jodi lefestette az érzelmeket, számomra elképesztő élmény
volt, rengeteg színkavalkádot fedeztem fel benne. Örültem, hogy ismét
szívfájdítóan hiteles és életszagú, csupán két olyan dolog volt, amit
nem bírok elfogadni.
A szerelmi háromszög Delia, Eric és Fitz közt nekem kicsit sok.
Akkor is, ha csodálatosan ábrázolta az írónő. Akkor is, ha egyformán
imádtam Ericet és Fitzet is, mert mindketten tűzbe ugrottak volna
Deliáért és Sophie-ért, valamint erős, intelligens személyek. De mégis
túlzásnak vélem, hogy tinédzserkoruk óta elválaszthatatlan barátok,
miközben itt-ott kavarnak egymással. Ez az egyetlen, ami szerintem nem
ésszerű. Ilyen őszinte barátság aligha létezik, hogy a középpontban levő
lány iránti szerelem se rombolhatja szét. Különleges, de mivel a
valóéletben nem tudom elképzelni…
A második pedig, hogy néha untam a felesleges sztorikat, például
Ruthannt. Kedveltem a karaktert, azonosulni viszont képtelen voltam
vele. Örülök is, hogy nincs szemszöge a regényben, a furcsa szokásai
biztosan meghosszabbították volna az olvasásom idejét. Az életmódját és
felfogását értem, de az utolsó cselekedetét kevésbé. Volt oka rá, de
mégis… én nem helyeslem ezt a fajta megoldás-variációt.
Nagyon vártam a tárgyalást, hiszen Jodi mindig ott robbantja a
felkészületlenül ért bombát az ügyvéd, az ügyész, az esküdtek, a bíró és
a tanúk számára. Ó, és boldogsággal tölt el, hogy úgy zárta le, ahogy
én szerettem volna.
Tetszett a történet, és ha nem annyira hamarosan, van még három
könyvem Joditól, melyeket a nyár folyamán, vagy valamikor ezer százalék,
hogy elolvasok. Elvégre az egyik kedvenc írónőm. (:
Történet: Fordulatos, sokoldalú.
Fogalmazás: Érzelmekben rendkívül gazdag, egyedi stílussal.
Borító: Nagyon szép!
Kedvenc karakter: Delia, Andrew, Eric, Fitz, Sophie, Elise
Ami megragadott: Az érzelmek, gondolatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése