India Knight - Miért nem tudok bepasizni?

India Knight - Miért nem tudok bepasizni?
Oldalszám: 256
Kiadás éve: 2003
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Sóvágó Katalin

Szex. Nemiség. Kamatyolás. Fontos dolog. És Stellának nemigen van része benne. Úgy érzi, már nem bírja sokáig. Némi hátránnyal indul az örök versenyben: elmúlt már harmincöt, egyedülálló anya, szókimondó, független lélek. Nem a legjobb ajánlólevél a londoni férfitársaságban.
Igaz, van valakije, egy igazi lelki társa: a jajvörös hajú Frank, a lakótársa, akivel remekül kijön – és aki sorra hordja haza a nőket. Stella úgy érzi, ha nem akar élete végéig aggszűzként élni, muszáj tennie valamit. Végső kétségbeesésében egy igazi szakembertől, Franktől kér tanácsot…
Ez a kedves, megértő, keserédes történet szelíd humorba csomagolva ugyan, de nagyon fontos dolgokról beszél, és olyan őszintén, ahogyan talán egyetlen barátnő sem.

Ritkán olvasok efféle könyveket, nem igazán vagyok rajongója a műfajnak, ugyanis félek a csapnivaló történet lehetőségétől. De ez a könyv már 11 éves korom óta várólistás. xD Emlékszem, csak úgy ráakadtam a mosdóban, felkaptam és rögtön az első oldalon rám tört a hisztérikus röhögőgörcs, ami jó sokáig kitartott. :D Próbáltam tovább olvasni, de akkor kissé éretlen voltam hozzá, ezért félbehagytam. Titkon viszont tudtam, hogy eljön a nap, amikor újra a kezembe veszem.
Addig is számtalanszor átnyálaztam az elejét, mindig hatalmas nevetésekkel kísérve.
Ennek hatására írtam meg az első „regényemet”. :D
Nos, ha már ilyen bensőséges a kapcsolatom a könyvvel, nem lehetett nem élvezni az olvasását. Kikapcsolódásnak tökéletes, ha viszont komolyabb történetre vágyik az ember, kizárhatja a lehetőségek közül. A karakterek közelebb vannak a negyvenhez, mint a harminchoz, de ennek ellenére habókosak, éretlenek. Mint minden vígjátékban, itt is kiéleződnek a negatív tulajdonságok, amelyek néha irritálják az olvasót, a legtöbbször azonban önkéntelenül is felnevet rajtuk.
Nyilván voltak dolgok, amelyek nem tetszettek, például a történet égbekiáltóan gyerekes bugyutasága, mintha legalábbis kínunkban röhögnénk egy rosszcsont kissrác szándékosan esetlen viselkedésén.
Összességében aranyos, egyszer olvasós könyv, amelynek imádom a fülszövegét és az elejét. :)

Történet: Részlet a fülszövegből, amely kiválóan összefoglalja: Ez a kedves, megértő, keserédes történet szelíd humorba csomagolva ugyan, de nagyon fontos dolgokról beszél, és olyan őszintén, ahogyan talán egyetlen barátnő sem.

Fogalmazás: Könnyed, gördülékeny.

Borító: Jobb az ilyesfajta könyveknél nem lehet. :D

Kedvenc karakter: Stella, Frank

Ami megragadott: Az eleje. xD Bónuszként itt is van:

Hol van már az én régi életem?

Elillant már, hiába keresem.

Hol az a jókedv, amivel éltem?

Elfogyott az is, elszállt a szélben.

A házasság egy tűrhető buli,

srácot nevelni szintén megható,

de sajna ahhoz mégsem fogható,

mint egy mámoros, régi jó muri.

Hát kérdem újra: mi lett énvelem?

Hová suhant a régi életem?

Cole Porter

„Az ágyban fekve hallom, hogy Frank már megint kamatyol. Or-ront, or-ront, or-ront, or-ront, valahogy így hangzik, ilyen hangsúlyos-hangsúlytalan ritmusban, mint mikor az aerobikon vezényel az előtornász. Csak az ő hangját hallom… Netán egymagában csinálja? Mert ahhoz azért nem kell ekkora csatazaj, Marok Mary aligha igényli a folyamatos alámondást. Mégis mikkel lelkesíti ilyenkor magát? „Megveszek érted, Frank! Merevgörcsöt kapok tőled! Mondd, hogy neked is jó, drágám!” Ez azért rémes. Hátborzongató. Ez egy lelki nyomorék!

Igazán nem ezt az életet érdemlem. Sose bántottam készakarva senkit, fizetem az adómat, szeretem a gyermekemet, és mit kapok érte? Egy ilyen lakótársat. Egy ilyen perverz, lucskos-mocskos disznót, aki önmagát hergeli az ágyban ezekkel a trágárságokkal. Pfuúj! Menten rosszul leszek.

Bár Frank esetében a szóló is változatosság, mert azért általában duetteik.

De elhamarkodottan ítéltem, mert hallga, megszólal a barátnő, aki eddig néma volt, akár a sír. Azt nyüszögi a szentem: - Ííí! – Mint egy nyikorgó ajtó. – Ííí! – Mi?!... Ja, értem már: - Frank-ííí!

Így már egy kicsit elviselhetőbb, de azért akkor is… Őszintén örülök, hogy Frank ilyen sokat kamatyol – legalább valakinek van nemi élete a házban, merthogy nekem nincs, az fix. Inkább nem hallgatózom. Nem mintha hallgatóznék: csak véletlenül érzékelem. Nem lehet nem érzékelni. Bárcsak ne lenne fülem, viszont lenne egy halom olyan elegáns turbánom, mint a nagynénémnek, akinek természetesen van füle. Már úgy értem, hogy… Értik.

Irgalmatlanul folytatódik: - Or-ront, or-ront… - Frankie lepedőgimnasztikája lenyűgöző; legalább huszonöt perce tart. Dominic, az előjátékot is beleértve, feleennyi időt sem fordított rá. Bár ő angol, úgyhogy mit várhatunk tőle? Ezer szerencse, hogy csak a főbejáraton járt be, a hátsó kapu nem jutott eszébe.

Tudom, mit gondolnak most: mit ülök, illetve fekszem itt, és mit nyafogok. Ha annyira nem tetszik, fogjam be a fülem, tegyek föl valami zenét, álljak a zuhany alá, vagy menjek, sétáljak egyet. Nem tehetem: hajnali két óra, ráadásul Rómeó és Júlia a padló nyikorgásából, a váratlanul felharsanó Pucciniből vagy a zuhany zubogásából azonnal rájönne, hogy hallom a műsorukat. Különben is, olyan kényelmes itt az ágyban, eszem ágában sincs kimozdulni. Egyébként is esik. Itt mindig esik.

Azért most már igyekezhetnének egy kicsit. És miért ilyen vékonyak itt a falak? Egy egész fürdőszoba választ el tőlük; tulajdonképpen semmit sem lenne szabad hallanom. Ez egy nagy, vaskos, kockaforma, viktoriánus ház, azt hinné az ember, hogy olyan vastagok a falak, mint egy erődé. De nem. Nyilván szándékosan építettek ilyen vékonyakat, hogy a perverz háziúr hallja, hogyan izéli az inas a szobalányt. Mocskos, dekadens angolok! Jaj, nem szabad ilyet mondanom, még gondolnom se, elvégre magam is félig angol vagyok.

Hála istennek, Honey két szobával arrébb alszik, mert azért ez nem az a klasszikus altatódal.

- Húúú! Istenem…! – tör fel váratlanul Frankből. – Húúú! Istenem…!

- Íííí! – kontráz a nő. – Áááá! Áááá! – Majd valami sajátos törzsi nyelvezeten: - Eá…! Eá…! Eá…! Eá…! – Pontosan így, négyszer. Úgy látszik, csak magánhangzókkal kommunikál a maca.

Aztán sikít.

Sikít, tisztán kivehetően, egy megafon hangerejével: - Az arcomba! Úúú! Úúú! Óóóóó…! Így! Óóóóó… Így! Ááááá!

Végre elcsendesülnek!”