Oldalszám: 452
Kiadás éve: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.
Nem titok, mennyire szoros a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Az Obszidiánt szerettem, az Ónixért rajongtam, és a függővég miatt persze lázban is égtem. Mikor végre megjelent a következő rész, már a falba kellett verjem a fejem, annyi karc érkezett az Új szerzemények zónába az Opállal. Hála az Égnek nem is olyan sokára én is olvashattam. :)
Ami a cselekmény kezdetét illeti, ahogy az Ónix Dawson visszatérésével ért véget, az Opál rögtön az ő furcsa jelenlétével kezdődött egy nem hétköznapi helyzetben, ami biztosan minden olvasót további olvasásra ösztökél. Az akció minden szereplő agyában elindult, már csak az a kérdés, milyen akadályok, ellenségek vagy szövetségesek állnak eléjük.
Az írónő ismét remek munkát végzett, az eseményeket pazarul mozgatta, nekem egy sakkjátszma jutott eszembe a történetről. Számítottam arra is, hogy a játszma végén természetesen patthelyzet, avagy függővég lesz, de addig is újult erővel vetettem bele magam szereplőink friss küldetéseibe.
Katy hamar érzékelteti a környezetével, hogy ő már nem az a törékeny virágszál, akit óvni és félteni kell, hiszen jó sok mindenen ment már keresztül, ezáltal pedig nemcsak lelkileg, de fizikailag is megedződött. Daemon persze nem ért ezzel egyet, időnként szeretné megfékezni őt, ám a túlzott gondoskodásból sokszor félreértések zúdulnak a mi kedvenc párosunkra. Egyik imádott aranyköpésem a könyvből:
"– Lazíts, cica, vagy muszáj lesz szereznem neked egy pamutgombolyagot, hogy azzal játssz!"
De emellett még szívesen felsorolnék párat (meg is teszem a bejegyzésem végén), annyi humoros-romantikus szituációt kapunk, hogy velük könnyebben egyensúlyozhassunk a feszültséggel. :) Köszönet értük az írónőnek!
Daemon és Katy, igen, még mindig fantasztikus kettős, külön-külön is imádom őket, de együtt még inkább, annyira kiegészítik egymást, hogy a szétválasztás gondolatára is belesajdul a szívünk. Visszaköszön a könyv soraiból az a bivalyerős tény, bármi történjék is, ők együtt képesek fejest ugrani a kegyetlen veszélyekbe, hogy megmentsék a családjukat, a világot vagy egymást.
A többi karakter sem tűnt el, Dee-ről nem feledkezett meg az írónő, viszont ő vegyes érzéseket vált ki az olvasóból, ahogy végigkísérhetjük a kapcsolatukat Katyvel.
Aztán ott van Daemon ikertestvére, Dawson, akit hajt az eszeveszett energia, elvégre nem akar mást, csak megmenteni a barátnőjét, de muszáj elfogadnia, hogy nemrég bukkant fel ismét a döbbent szerettei életében, akik semmilyen hirtelen keletkezett őrültség miatt nem kívánják őt megint elveszíteni.
Blake-et sem kerülhetjük ki; ő semmit nem változott. Próbálkozik és érnek felőle meglepetések, de csupa-csupa negatív meglepetés. Számomra az összes lépése emlékeztetett arra, hogy ő nem több egy árulónál és egy undorító szarkeverőnél, aki a sárdobálózás közben ugyanúgy derékig süllyed tovább a sárba.
Az Opál kőkemény adrenalinbomba volt, és hiába szúrt szíven a cselekmény a "szorul a hurok" izgulósabb részekkel, valamint a függővéggel, képtelenség várni. A rajongók nem fáradtak el, küzdenénk mi is, rohannánk a jövőbe, de sajnos ahogy a szereplők útját akadályok torlaszolják, a mi utunkat is eltorlaszolja a függővég. És csak annyit tehetünk, hogy várunk.
Történet: Imádtam, mert minden benne van, amit szeretek, tökéletesen megoldva!
Fogalmazás: Pörgős, humoros, érzékeket felpezsdítő!
Borító: Pályázik 2014 leggyönyörűbb borítójának címére! *.*
Kedvenc karakter: Katy, Daemon, Dawson
Ami megragadott: Az első mondattól az utolsóig az egész. Letehetetlen könyv!
Egy kis extra: Kedvenc idézetek képekkel
"Kint méteres a hó, Daemon pedig félmeztelen."
"- Anyu! - megrántottam Daemon karját, de ő nem mozdult. Anyu arca sem enyhült meg.
Sóhajtottam.
- Anyu úgysem fogunk lefeküdni, amikor itthon vagy.
- Nos, drágám, jó tudni, hogy csak olyankor fekszetek le, amíg nem vagyok itthon.
Daemon köhécselésbe fojtotta a mosolyát.
- Maradhatunk.."
"Én adtam az erejét, én voltam az adu ásza. Én voltam a kezdet, ő a vég. Együtt mi voltunk a mindenség."
"- Úgy... úgy csókol, mintha a szomjhalál szélén állna, én pedig víz volnék."
"Egek, mekkora seggfej! És én mégis szeretem."
"A csók, amivel elnémított, mélyen felkavart, egyszerre töltött el gyönyörűséggel és félelemmel. Amikor Daemon megcsókolt, mindig úgy éreztem, a lelkemet keresi.
Pedig már régen a kezében volt a szívemmel együtt.
Lassan lazított a szorításán, hagyta, hogy lecsússzak mellette, majd talpra állított. Szédülve néztem fel rá.
- Ezt miért kaptam?
- Elmosolyodtál."
"Ő három hamburgert rendelt, és két nagy sült krumplit. Elképzelni sem tudtam, hol fél el benne ez a rengeteg kalória. Talán az egójában?"
"- Vagy a 'k' betűt választod. Mindig a k-t. Látok valamit, de mit is látok, valamit, ami 'k' betűvel kezdődik!
- Kocsit - vágta rá. - Kutyát. Kabátot. Katedrálist.
Szünetet tartott, gonoszkás oldalpillantást vetett rám. - Kebleket.
- Kuss! - csaptam a karjára, de néhány perc hallgatás után máris kétségbeesve gondolkodtam valami új játékon."
"- Rossz cica!"
"Csókolóztunk. Beszélgettünk. Éltünk."
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.
Nem titok, mennyire szoros a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Az Obszidiánt szerettem, az Ónixért rajongtam, és a függővég miatt persze lázban is égtem. Mikor végre megjelent a következő rész, már a falba kellett verjem a fejem, annyi karc érkezett az Új szerzemények zónába az Opállal. Hála az Égnek nem is olyan sokára én is olvashattam. :)
Ami a cselekmény kezdetét illeti, ahogy az Ónix Dawson visszatérésével ért véget, az Opál rögtön az ő furcsa jelenlétével kezdődött egy nem hétköznapi helyzetben, ami biztosan minden olvasót további olvasásra ösztökél. Az akció minden szereplő agyában elindult, már csak az a kérdés, milyen akadályok, ellenségek vagy szövetségesek állnak eléjük.
Az írónő ismét remek munkát végzett, az eseményeket pazarul mozgatta, nekem egy sakkjátszma jutott eszembe a történetről. Számítottam arra is, hogy a játszma végén természetesen patthelyzet, avagy függővég lesz, de addig is újult erővel vetettem bele magam szereplőink friss küldetéseibe.
Katy hamar érzékelteti a környezetével, hogy ő már nem az a törékeny virágszál, akit óvni és félteni kell, hiszen jó sok mindenen ment már keresztül, ezáltal pedig nemcsak lelkileg, de fizikailag is megedződött. Daemon persze nem ért ezzel egyet, időnként szeretné megfékezni őt, ám a túlzott gondoskodásból sokszor félreértések zúdulnak a mi kedvenc párosunkra. Egyik imádott aranyköpésem a könyvből:
"– Lazíts, cica, vagy muszáj lesz szereznem neked egy pamutgombolyagot, hogy azzal játssz!"
De emellett még szívesen felsorolnék párat (meg is teszem a bejegyzésem végén), annyi humoros-romantikus szituációt kapunk, hogy velük könnyebben egyensúlyozhassunk a feszültséggel. :) Köszönet értük az írónőnek!
A többi karakter sem tűnt el, Dee-ről nem feledkezett meg az írónő, viszont ő vegyes érzéseket vált ki az olvasóból, ahogy végigkísérhetjük a kapcsolatukat Katyvel.
Aztán ott van Daemon ikertestvére, Dawson, akit hajt az eszeveszett energia, elvégre nem akar mást, csak megmenteni a barátnőjét, de muszáj elfogadnia, hogy nemrég bukkant fel ismét a döbbent szerettei életében, akik semmilyen hirtelen keletkezett őrültség miatt nem kívánják őt megint elveszíteni.
Blake-et sem kerülhetjük ki; ő semmit nem változott. Próbálkozik és érnek felőle meglepetések, de csupa-csupa negatív meglepetés. Számomra az összes lépése emlékeztetett arra, hogy ő nem több egy árulónál és egy undorító szarkeverőnél, aki a sárdobálózás közben ugyanúgy derékig süllyed tovább a sárba.
Az Opál kőkemény adrenalinbomba volt, és hiába szúrt szíven a cselekmény a "szorul a hurok" izgulósabb részekkel, valamint a függővéggel, képtelenség várni. A rajongók nem fáradtak el, küzdenénk mi is, rohannánk a jövőbe, de sajnos ahogy a szereplők útját akadályok torlaszolják, a mi utunkat is eltorlaszolja a függővég. És csak annyit tehetünk, hogy várunk.
Történet: Imádtam, mert minden benne van, amit szeretek, tökéletesen megoldva!
Fogalmazás: Pörgős, humoros, érzékeket felpezsdítő!
Borító: Pályázik 2014 leggyönyörűbb borítójának címére! *.*
Kedvenc karakter: Katy, Daemon, Dawson
Ami megragadott: Az első mondattól az utolsóig az egész. Letehetetlen könyv!
Egy kis extra: Kedvenc idézetek képekkel
"- Anyu! - megrántottam Daemon karját, de ő nem mozdult. Anyu arca sem enyhült meg.
Sóhajtottam.
- Anyu úgysem fogunk lefeküdni, amikor itthon vagy.
- Nos, drágám, jó tudni, hogy csak olyankor fekszetek le, amíg nem vagyok itthon.
Daemon köhécselésbe fojtotta a mosolyát.
- Maradhatunk.."
"Én adtam az erejét, én voltam az adu ásza. Én voltam a kezdet, ő a vég. Együtt mi voltunk a mindenség."
"Egek, mekkora seggfej! És én mégis szeretem."
"A csók, amivel elnémított, mélyen felkavart, egyszerre töltött el gyönyörűséggel és félelemmel. Amikor Daemon megcsókolt, mindig úgy éreztem, a lelkemet keresi.
Pedig már régen a kezében volt a szívemmel együtt.
Lassan lazított a szorításán, hagyta, hogy lecsússzak mellette, majd talpra állított. Szédülve néztem fel rá.
- Ezt miért kaptam?
- Elmosolyodtál."
"- Vagy a 'k' betűt választod. Mindig a k-t. Látok valamit, de mit is látok, valamit, ami 'k' betűvel kezdődik!
- Kocsit - vágta rá. - Kutyát. Kabátot. Katedrálist.
Szünetet tartott, gonoszkás oldalpillantást vetett rám. - Kebleket.
- Kuss! - csaptam a karjára, de néhány perc hallgatás után máris kétségbeesve gondolkodtam valami új játékon."
"- Rossz cica!"
"Csókolóztunk. Beszélgettünk. Éltünk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése